legjobb háborús filmek toplistája

Kosztümös, középkori, történelmi film, második világháborús kommandós akció és a vietnámi háborút feldolgozó filmdráma egyaránt szerepel a top 12 háborús film között. Sőt, még egy magyar film is bekerült a mezőnybe. Szerintem ezek a legjobb háborús filmek – íme a lista.

Milyen a jó háborús film? Nehéz megmondani. Mindenképpen legyenek benne katonák, vagy legalábbis harcosok, fegyverek, lehetőleg ne csak pisztolyok, és persze ütközetek, de legalábbis csaták, vagy legalább harcok.

Eddig rendben van, de ezen túlmenően mi alapján lehet eldönteni, hogy melyek a legjobb háborús filmek? Legyen izgalmas? Oké, de vannak egészen lassú sodrású, mégis kitűnő háborús filmek. Alapuljon valós eseményeken? Ez sem egy univerzális tényező, mert nagyon jó fiktív sztorikat feldolgozó háborús filmek vannak (sőt, a többségük ilyen). De még az sem biztos, hogy kizárólag “katonás filmeket” sorolhatunk ebbe a kategóriába – ahogyan az az alábbi listából is kiderül majd.

Egy szó mint száz, a legjobb háborús filmek meghatározása egy szubjektív dolog – így aztán ez a lista is szubjektív. Mindenesetre beletettem azt a 12 filmet, aminek szerintem mindenképpen itt a helye, ha a legjobb háborús filmekről beszélünk.

A rettenthetetlen

A háborús filmek kapcsán legtöbben talán a második világháborúra asszociálnak – a Rettenthetetlen viszont egy kosztümös, történelmi filmalkotás. Mégis helye van a top 10 háborús film között. Mel Gibson a főszereplőt, William Wallace skót szabadságharcost alakítja, és ő volt a film rendezője is. A Rettenthetetlen óriási siker volt, öt Oscar-díjat kapott, és a mai napig az egyik legkedveltebb ebben a műfajban, nyilván nem véletlenül.

Ugyanakkor sok kritika is érte (jogosan), mivel a történelmi hűséget, a történelmi tényeket sok esetben mondjuk úgy, hogy lazán kezelte. A kék arcfestés és a skót szoknya egyike sem volt jellemző ebben a korban, Wallace pedig egy klasszikus nemes, lovag volt, nem pedig a filmben ábrázolt “bocskoros” szabadságharcos – hogy csak néhány példát említsünk.

Emiatt Skóciában nem is igazán népszerű A rettenthetetlen, ami érthető, hiszen a skótoknál jobban senki sem ismeri a skót történelmet. A világ többi részén azonban ezek a hibák és tévedések nem zavarják annyira a nézőket, hiszen ők nem egy történelemórát, hanem egy jó filmet várnak. És ezt meg is kapták Mel Gibsontól, aki elvarázsolja a közönséget, a skót Felföldre repíti, és a főhőssel együtt izgulhatunk lélegzetvisszafojtva a skót szabadságharc győzelméért.

Az utolsó szamuráj

Ez a film A Rettenthetetlennel szemben jó példa arra, hogyan lehet történelmileg hiteles filmet készíteni – ráadásul úgy, hogy a filmben sem konkrét történelmi események, sem valós személyek nem szerepelnek. A háttér ugyanis nagyon is valós tényeken alapszik: a 19. század második felében a japán császárság valóban kért segítséget hadseregének modernizálásához. (Más kérdés, hogy ez nem az Egyesült Államokból, hanem Poroszországból érkezett.)

A film egy amerikai katona, Nathan Algren története, aki a hősiesen harcolt a polgárháborúban. Miután azonban a polgárháború véget ért, nem tud magával mit kezdeni, kiégett, fásult, ma talán azt mondanánk, hogy poszttraumás stresszben szenved. Ekkor azonban kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy segítsen a japán császárnak korszerűsíteni a hadseregét. A jó pénzre Algren nem tud nemet mondani, és elvállalja a feladatot. Ám túl hamar vetik be az új egységeket, így a kísérlet teljes kudarccal végződik. Olyannyira, hogy maga Algren is fogságba esik. Az őt foglyul ejtő japán hadúr azonban nem öli meg, hanem próbálja megismerni. Eközben az amerikai is megismeri a japán kultúrát, illetve a szamurájokat és a busidót, a harcos útját, a szamuráj erkölcsöt.

A film természetesen nem hibátlan, ám összességében azt mondhatjuk, hogy igazi hollywoodi mestermunka. Ez vonatkozik a forgatókönyvre, a rendezésre, a látványra, és minden másra. Ugyanakkor a látványos csatajelenetek és a fordulatos történet mellett nagy hangsúlyt kap a belső mondanivaló, a morál, a becsület stb. Ez elég unalmasan és közhelyesen hangzik, mégis nagy élmény rácsodálkozni a szamurájok erkölcsére egy amerikai katona szemével. Talán ez az, ami miatt a leginkább helye lehet Az utolsó szamurájnak a legjobb háborús filmek sorában.

A bukás – Hitler utolsó napjai

Túlzás nélkül ikonikus filmmel van dolgunk, elég, ha a film egyik jelenete által ihletett számtalan videós mémre gondolunk. Ez sem a klasszikus értelemben vett háborús film (már ha van ilyen egyáltalán), hiszen nem igazán látunk csatajeleneteket, és kommandós egység sem férkőzik be az ellenség vonalai mögé, hogy végrehajtson egy nagyszabású küldetést.

Ez a film tényleg Hitler utolsó napjairól szól, elsősorban a titkárnője nézőpontjából, akinek visszaemlékezéseit fel is használták a film elkészítéséhez. Bizonyos szempontból egy kamaradrámát látunk: végig a bunker a helyszín, a szereplők is egy kisebb létszámú, zárt körből kerülnek ki. Apropó szereplők: kiváló alakítást nyújtanak a német színészek! És ha már itt tartunk: A bukás egy echte német háborús film: abban az értelemben is, hogy a náci Németországban játszódik, és abban is, hogy német stáb készítette.

A filmet az emeli ki igazán a mezőnyből, ahogyan bemutatja egy végóráit élő birodalom, rendszer, ideológia bukását. Méghozzá a saját téveszméinek fogságába került, nem létező csapatokat irányító, vezérként és erkölcsileg is megsemmisült diktátor bukásán keresztül. Nem egy vasárnapi matiné, de az intenzív filmélmény garantált.

A piszkos tizenkettő

a-piszkos tizenkettő

Az egyik legnépszerűbb háborús film A piszkos tizenkettő, sőt akár a legjobb “katonás filmek” közé is besorolhatjuk – mindenesetre a klasszikus háborús filmek listáján biztosan ott a helye. Mert itt aztán van minden, ami egy jó háborús filmhez kell: amerikai kommandós osztag, náci főtisztek, pergő akciójelenetek, sztárszereposztás.

A sztori – 12 hétpróbás bűnözőnek felkínálják a lehetőséget, hogy a nácik által megszállt Franciaországban egy titkos akció keretében likvidáljanak néhány magas rangú német tisztet – nagyon ütős. Ráadásul a gazembereket nem akárkik alakítják – hogy csak néhány nevet említsünk: Charles Bronson, Telly Savalas, Donald Sutherland, John Cassavetes. Ők a maguk idejében óriási sztárok voltak, nem véletlenül. A film ugyanakkor nélkülözi a Hollywoodtól ebben a zsánerben előszeretettel alkalmazott patetikus mázat a hős szövetséges katonákról, akik a nemes ügyért harcolnak. Az ellenséget sem démonizálja, nem sulykolja, hogy a németek kivétel nélkül gazemberek voltak, akik “nem is emberek”.

A piszkos tizenkettőt a kiváló színészek, a jól megkomponált, akciódús cselekmény mellett a humora teszi emlékezetes háborús filmmé. A finálé grandiózus jelenete pedig felteszi az egészre a koronát. Ha pedig tetszett a film, akkor a háborús kalandfilm műfaját az addig megszokotthoz képest kissé más, új alapokra helyező, még ennél is “bohémabb” Kelly hőseit is érdemes megnézni.

Az ötödik pecsét

az ötödik pecsét

Ez az egyetlen magyar film a listán, és más szempontból is kilóg a sorból. Katonák, fegyverek csak rövid ideig tűnnek fel benne, tehát azt is mondhatnánk, hogy ez egy kakukktojás a legjobb háborús filmek között. De akkor miért került mégis ide?

Nos, nem csak azért, mert a második világháború idején játszódik. Egy kiskocsma a helyszín, a cselekmény zöme itt zajlik. A kocsmáros és három barátja esténként összegyűlik, borozgatnak, semmiségekről beszélgetnek. A legkülönösebb alak közöttük Gyurica úr, az órásmester. Az órás elmesél egy történetet egy kegyetlen zsarnokról és az általa megnyomorított rabszolgáról. Felteszi a kérdést, hogy vajon a dúsgazdag, de kegyetlen zsarnokként, vagy a kiszolgáltatott, elnyomott, de erkölcsileg makulátlan rabszolgaként támadnának fel a többiek, ha lenne élet a halál után.

Aki klasszikus háborús filmélményre vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Az ötödik pecsét esetében a háború inkább a hátteret szolgáltatja. A kiélezett, kivételes szituációt, amely során az embernek mindent – akár az életét is – eldöntő morális döntést kell hoznia. A film tehát leginkább egy lélektani dráma, de ebben a műfajban ötcsillagos.

Az eredeti történet – Sánta Ferenc azonos című regénye – is zseniális, de amit Fábri Zoltán kihozott belőle a filmvásznon, legalább olyan tökéletes. Ehhez persze kellettek az olyan színészóriások, mint Márkus László, Őze Lajos vagy Latinovics Zoltán, akik kivétel nélkül parádés alakítást nyújtottak (a többiekről nem is szólva).

Az ötödik pecsét, habár háborús filmnek lehet hogy kicsit “unortodox”, ennek ellenére kihagyhatatlan alkotás – sokak szerint az Oscar-díjat is megérdemelte volna.

Becstelen brigantyk

A piszkos tizenkettőhöz hasonlóan ezt a filmet is háborús kalandfilmként aposztrofálhatjuk – avagy ilyen volt a második világháború Quentin Tarantino olvasatában. A sztori itt is egy kommandós egység titkos akciójára épül Franciaországban. Természetesen a Tarantino-filmek összes stílusjegyével, az abszurdba hajló, burleszkszerű jelenetektől kezdve a jellegzetes zenéig.

A színészi játék – beleértve Brad Pitt és különösen a negédesen mosolygó, mégis vérszomjas nácit megszemélyesítő Christoph Waltz alakítását – kiváló, a cselekmény fordulatos, és teli van pergő akciójelenetekkel, és persze jó sok vérrel. (Waltz egyébként alakításáért Cannes-ban megkapta a legjobb színésznek járó díjat.) Ugyanakkor ez is, mint általában Tarantino filmjei, eléggé megosztó alkotás: van, aki nem érti, vagy egyenesen irritáló a számára ez a “katyvasz”, amit a filmrendező “művel”. Aki pedig szereti Tarantino stílusát, általában szuperlatívuszokban beszél a Becstelen brigantykról.

Talán nem titok, hogy mi az utóbbi tábort erősítjük – de akkor is érdemes a filmmel egy próbát tenni, ha valaki egyébként nem egy óriási Tarantino-rajongó.

Casablanca

Ha van film, amire legjobban illik a “filmklasszikus” megjelölés ebben a listában, akkor feltétlenül a Casablanka az. Sokan a mai napig majdhogynem elalélnak tőle, de még azok is elismerik, hogy élvezetes, jó film, akiket nem varázsol el annyira.

Több oka is van, hogy a Casablanca megkerülhetetlen film – és nem csak a háborús filmek sorában. Először is a történet: izgalmas a terep, a független (de azért mégsem teljesen független…) Marokkó egyik városában, Casablancában, egy mulatóban járunk, ami a Humphrey Bogart által megszemélyesített Rické. Nem spoilerezzük el a teljes sztorit, de minden van, ami egy izgalmas háborús filmhez és egy romantikus drámához kell. Például: egy kalandor amerikai bártulajdonos, aki hamis papírokkal segíti a nácik elől menekülőket; egy német tiszt, egy, majdnem a film végéig nyitott szerelmi háromszög; hazafiság; szerelem, ön- és közérdek. Bogart és Ingrid Bergman alakítása kiemelkedő, nekik, valamint Kertész Mihálynak köszönhetően egy emlékezetes fim született, amiről bízvást elmondhatjuk: kihagyhatatlan.

Érdekesség, hogy az eredetileg fekete-fehérben forgatott filmet már színes változatban is meg lehet nézni (bár ez sokak szerint elrontja az egészet). További adalék, hogy az 1966-ban itthon bemutatott szinkronizált változatból több olyan részt is kihagytak, ami a rezsim szerint kényes volt (például a brit és amerikai szövetségeseket méltató részleteket). Ez még valahol érthető is, de az, hogy a film végén elhangzó ikonikussá vált idézetet (“Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship”) teljesen félrefordították, megbocsáthatatlan. Ez lett belőle: “Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én”.

Híd a Kwai folyón

Egy újabb nagy klasszikus – bár ez az itt szereplő filmek többségéről elmondható, így nem is ismételgetem tovább. Egy burmai hadifogolytábor angol foglyait a japánok egy híd megépítésére kényszerítik. A híd stratégiai fontosságú, ha elkészül, az akár a szövetségek indokínai vereségét is jelentheti. Mi tehát a megfelelő stratégia ebben a helyzetben? Felépíteni, megmutatni a japánoknak, hogy igen, meg tudjuk csinálni, és így kerekedni föléjük? Vagy szabotálni az építkezést, illetve lerombolni a kész hidat?

A film nem tipikus háborús film abban az értelemben, hogy ütközetek, csaták, fegyveres harcok nem jelennek meg a vásznon. Mégis mestermű, amit nem csak a 3 Golden Globe és a 6 Oscar-díj mutat. Zseniális színészi alakításokat láthatunk, gyönyörű képeket, és ez is azok közé a háborús filmek közé tartozik, amelyek sajátos, finom humorral vannak átitatva.

A legjobb “katonás filmek” listájáról tehát semmiképpen nem hiányozhat a Híd a Kwai folyón – ugyanakkor számítsunk arra, hogy mai szemmel kissé hosszadalmas a felvezetés, ahogyan maga a film sem rövid. És a cselekmény sem azzal a sebességgel halad, amit manapság megszoktunk. Ezzel együtt színvonalas és szórakoztató filmre készülhetünk – a legendássá vált filmzenéről nem is beszélve.

Ryan közlegény megmentése

Itt is kommandós akcióról van szó. Az Omaha Beachen történő partraszállás után a Tom Hanks által alakított Miller százados és csapata felkutatja és megmenti a náci megszállás alatt lévő francia hátországban James Ryan közlegényt.

A filmet 12 Oscarra jelölték, ebből ötöt el is vitt – és tényleg ez az egyik legjobb film, amit a második világháborúról készítettek. A két csúcspont a partraszállás és a városi harcos jelenet. Előbbire több mint 15 millió dollárt költöttek és vagy ezer statisztát mozgósítottak, köztük katonákat és olyan embereket is, akiknek valamilyen végtagját amputálták. Egyesek szerint a két nagy akciót összekötő küldetés mint cselekményszál elég halovány, de a film népszerűségét látva ez nem sok mindenkit tántorított el.

Az operatőri munka, a film képi világa ugyancsak zseniális – bár sokaknak már túl naturális is, ahogyan a háborús pusztítást bemutatja. Ugyanilyen kiváló a hang is, egy az egyben a csatatéren érezhetjük magunkat. Szóval aki erre vágyik, az ne hagyja ki, mert egy hamisítatlan, színes-szagoshangos háborús filmélményben lehet része.

Apokalipszis most

Sokak szerint ez egy furcsa film, mások szerint pedig egyenesen zseniális. Egy Joseph Conrad-novellán alapul a sztori, tehát fiktív. Egy újonc – Martin Sheen – szemszögéből látjuk a vietnami háborút, akit azzal a feladattal bíznak meg, hogy iktasson ki egy őrült ezredest (Marlon Brando), aki önállósította magát, és egy sajátos “magánháborúba” kezdett.

A sztori tehát fiktív, de a film mégis hiteles: a harci járművek, fegyverek, az egyenruhák, a csapatok megjelenése stb. és ezek nevei mind az amerikai, mind a vietnámi oldalon tökéletesen megfelelnek a valóságnak. A filmet Francis Ford Coppola rendezte, és külön kiemelendő Marlon Brando zseniális alakítása, valamint a két Oscar-díj, amit a film elnyert.

Az Apokalipszis most egy nyomasztó, rendkívül erőteljes élményt garantáló filmalkotás, ami egyúttal megosztó is. Nem mindenkinek tetszik, de akinek igen, annak nagyon.

A szakasz

Újfent Vietnámban járunk, és itt is egy újonc a főszereplő (ráadásul az Apokalipszis Mostban főszerepet játszó Martin Sheen fia, Charlie Sheen). Az idealista amerikai srác önként jelentkezik a seregbe, hogy a hazájáért harcoljon, a háború – és az amerikai katonák – azonban a valóságban egyáltalán nem olyanok, mint ahogyan elképzelte.

A film túlzás nélkül remekmű, amire nem csak a négy Oscar-díj, illetve Oliver Stone rendezése a garancia, hanem az olyan sztárok parádés alakítása is, mint Willem Dafoe vagy Tom Berenger. A szakasz teljes mértékben leszámol a hős amerikai katona mítoszával, megmutatja a háború valódi arcát, amikor az emberből előtör a hidegvérrel, gépiesen gyilkoló állat. Stone részben a saját élményeit is feldolgozta a filmben, talán ennek is köszönhető az élmény, ami szinte falhoz állítja és lehengerli a nézőt.

Jó reggelt, Vietnam!

jó reggelt szerelmem - háborús film

A háborús filmek között is van olyan, amely könnyed stílusú, sőt, a humor már-már főszerepet kap benne. A Jó reggelt, Vietnam! is ilyen: igaz történeten alapul, de a Robin Williams által megszemélyesített Adrien Cronauer szerint a sztori csak kb. 45%-ban igaz. (Saját bevallása szerint például ő inkább “hülyeségellenes” volt, mint háborúellenes, már csak azért is, mert ha olyan kijelentéseket engedett volna meg magának, mint a filmbéli rádiós, egy-kettőre hadbíróság előtt találta volna magát.)

Ez azonban nem ártott a filmnek, sőt, lehet, hogy használt is. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a Cronauer által megírt forgatókönyvet Williams rögtön a saját személyiségére szabta. Nem véletlenül alakított olyan hatalmasat, ami a film egyik fő erőssége is. Olyannyira az ő személyiségére épült a film, hogy a rendező, Barry Levinson nem is engedte, hogy Robin Williams és Adrien Cronauer találkozzanak. Csak a premieren foghattak kezet.

A film további erőssége a zene, ami rátesz egy lapáttal a hangulatra, a legjobb értelemben. Ha könnyedebb háborús filmre vágyunk, a Jó reggelt, Vietnam! kötelező darab.

Leave a comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *